2010.10.16. Finisterre y Costa da Morte

Reggel korán keltünk, hogy mindennel végezzünk, mert 11:00kor indul a buszunk Finisterre és Costa da Morte-ba. Mikor odaértünk egyetlen ismerős arcot sem láttam először, viszont picit visszaugrottam két lépést, mert minzha magyar hangot hallottam volna. És tényleg! Két srác magyarul beszélt. Megláttuk az egyik magyar lányt is, odamentünk hozzá, és végre ismerősökkel is találkoztam, a nyelvóráról két olasszal és az angol lánnyal. Megismerkedtünk a két magyar fiúval is, ők jogot tanulnak és két hete érkeztek, szóval jól lemaradtak mindenről eddíg. 3busz állt a megállóban, mi a középsőbe ültünk, és elindult kis kalandunk fél óra késéssel, mint ahogy lenni szokott. Első megállónk egy „Castelle” volt. Középkori jellegű kastély. Mikor leszálltunk a buszról az egyik portugál srác csinált csoportképet is. A kastélyban mindenki szétszéledt és mindenki ment amerre látott.  Én az angol lánnyal és az ő lakótársával, egy paraguay-i lánnyal (aki énekel is) mentem. Vicces volt útközben találkozni a többiekkel. Az egyik román srác előadta angolul, hogy ez az ő villája, a falakon Mona Lisa festmények vannak, és éppen fő az ebéd. Jól elvesztettem a lakótársaimat, de valahogy nem zavart különösebben. Megbeszéltük, hogy iszunk egy kávét valahol, mert van még egy óránk az indulásig. Kifelé a kastélyból összefutottunk Dórival, így ő is velünk tartott és egy kisebb olasz csoport is. Betértünk egy út széli kis étterembe, és esküszöm én itt ittam a legfinomabb kávét mióta itt vagyok, még étcsokit is kaptam hozzá. Dórinak kevésbé ízlett a „colacao”, de azért el voltunk. Beszélgettünk a paraguay-i lánnyal, hogy megismerjük az ő kultúráját is, hiszen erről szól az Erasmus. Az olaszok pedig egy nagy-magas asztalnál várták az ebédjüket. Nagyon hamar eltelt az idő, és indulnunk kellett, nehogy lekéssük a buszt, de hamar rájöttünk, hogy ez a veszély nem áll fenn. Falatoztunk a tegnap készített házi sütinkből, és a többieket is megkínáltuk egy kis hazaival. Szerintem mindenkinek ízlett. Beszélgettünk még a magyarokkal is, majd indultunk. Mint kiderült azért késtünk, mert nem készült el időben a szervezők ebédje. A következő megálllónknál csupán fél óránk volt. Egy világítótorony tárult a szemünk elé, és a végtelen nagy sziklás óceán. Sajnos nem tudom visszaadni azt a látványt ami fogadott (talán a képek igen). Soha életemben nem láttam ilyen szépet. Ugráltunk szikláról sziklára, és a merészebbek még egy mélyen az óceánba nyúló sziklához is kimásztak. És én miért ne próbálnám ki, gondoltam? Lemásztam én is és megkértem az olasz csoporttársamat, hogy fényképezzen le, de közben nem mertem lenézni, mert akkor biztos, hogy beleszédültem volna. A buszon ismét gond volt, mert sokan nem tartották be a fél órát, és a szél is nagyon erősen feltámadt- ami nem is csoda, hiszen óceánparton vagyunk!

Következő álliomásunk egy kövekből, kagylókból álló múzeum volt- „museo de alemán”. Ez egy hosszú út volt, melynek végén egy kisebb világítóoszlop állt. Itt volt lehetőségem jobban beszédbe elegyedni a paraguay lánnyal, aki nagyon szimpatikus volt nekem. Ezt követően egy templomhoz mentünk, ami az óceán parton kis sziklaszírten állt. Kisebb tömeg gyűlt össze a templomban kiöltözve, emiatt sokan azt hittük esküvő van, de nem. Ugráltunk a hatalmas sziklák között, néha súroltuk a kis kagylókat is, és néztük a háborgó- habzó óceánt, ami néha egész közel csapott. Ismétlem soha nem láttam ehhez foghatót! Majd szépen megformált lépcsőkön felmentünk a magasabb részre, ahol egy vörös kő volt egymagába- sajnos nem tudom ennek a szerepét még. Mire odaértünk utolsó megállónk helyszínére nagyon besötétedett. De ez a lényege a világítótornyoknak. Costa da Morte-ban voltunk. Itt voltak kis bazárok, árultak sütiket (puszedlihez hasonló sütik voltak), és képeslapokat is. Egy hosszú út vezetett a világítótorony felé, rengeteg turistával is találkoztunk. Lementünk a parthoz. Számomra ez a helyszín volt a legvarázslatosabb. Egy oszlopra nagyon sok zászló volt felhúzvva, és a sziklák között elhagyott cipők, kis keresztek voltak. Nemhiába: ugyanis a hely neve, a halál szakadék. Kiválóan alkalmas ez a helyszín az öngyilkosoknak, hiszen csak egy lépés a sziklákról és a habok martalékává válsz! Nagyon magával ragadott a hely varázsa, és a lemenő vörösben úszó nap is! Ilyenkor érzem azt, hogy csak hálás lehetek azért, hogy nekem sikerült eljutnom egy ilyen varázslatos helyre, és ezeket az emlékeket soha senki nem fogja elvenni tőlem, ez csak az enyém marad örökre! Köszönöm!!! Visszafelé még picit beszélgettünk és tervezgettünk, de nagyon sokan álomba szenderültek, ami nem is csoda egy ilyen kimerítő nap után. Én némán ültem és visszaidéztem azokat a látványokat, amik a szemeim elé tárultak!