2010.11.13.

Szombat:

Délelőtt aktív akartam lenni, ezért elkezdtem haza írni az utolsó kinti tudósításomat, picit fura érzés, hogy ennyi volt, többet nem lesz “egy Erasmusos naplója”, de remélem sokan kedvet kapnak ahhoz, hogy beadják a pályázatot, és ha megkérdezik tőlük, hogy honnan jött az ötlet, sokan mondják azt, hogy volt egy lány, aki cikket írt az Ajtónak (NYME-AK újság) és nagyon hiteles, és meggyőző volt, nem kell, hogy sokan olvassák, hogy sokan szeressék, nekem az is bőven elég, ha csak két embert mozgattam meg, mert tudom, hogy nekik is nagyon nagy kaland lesz ez, és sokat segít nekik is, mint ahogy nekem is tette. De elég mára ennyi a lelkizésből.

Miután Dóri elment senki nem akart felkelni. Gábor volt az első aki megmoccant. Mint kiderült a tegnapi buli igen jól sikerült, és nemcsak nálunk folytatódott, hanem egy szórakozóhelyen is.  Valamikor reggel értek haza, és még ittak is, mert van egy hely, ahol semmi mást nem szolgálnak fel, csupán rövid italokat (még Bambi sincs?!)

Mára csak egy rövid sétát terveztünk be, és végre megmutathattam azt a helyet, ahol vettem még múlt héten a nagyon finom „café americana”-t. Szerelmes lettem ebbe a helybe. Végre kaptam igazi tejszínhabos kávét, csokival és csokiöntettel. Gábor vmi latte félét ivott, de meg is örökítettük fényképen, mert maga a tálalás is zseniális volt. A szemben lévő asztalnál egy kisfiú ült a szüleivel. Jó, a kisfiú picit erős túlzás, ugyanis egy talán másfél éves kisbabáról van szó. A baba mindig felém mosolygott, nagyon tündéri volt. Sajnos köztudott rólam, hogy nem rajongok a gyerekekért, persze biztos ez korral jár, és majd a sajátommal máshogy leszek, de megválogatom azokat a „porontyokat”, akikre azt mondom, hogy aranyosak. Tonnyó az volt (mint kiderült Antonio-nak hívják a picit), szőke haj, hatalmas kék szempár, egyszerüen zabálni való kiskrapek volt, aki még a megrágott, agyon nyáladzott csokiját is nekem akarta adni. Bódult, örömmel teli állapotban mentem haza. Kellenek az ilyen apró örömek az élethez, mert ha nem értékeljük azt, amink a jelenben van, sosem fogjuk értékelni a jövőnket sem, és csak szomorúan gondolunk vissza a múltunkra. Gábor otthon nekiállt a paprikás krumplijának, amit már nagyon régóta tervezett, hogy megcsinál. A Carefulban még egy segítőkész eladó véleményét is kikérte, hogy melyik „Chorizzo” a legfinomabb, én pedig szorgosan készítettem a fényképeket az utókor számára! J

Már rotyogott a lábosban a krumpli, mikor női, magya csacsogást hallotunk a nappaliban. Megérkezett a magyar delegáció. Olyan jó volt egy kis magyar túlerő. Egész héten csak olaszokkal voltunk körbevéve, most jó volt ez a hazai terep. Megnézték a lakást, tetszett nekik nagyon, főztünk teát, és a nappaliban én is betársultam picit a beszélgetésbe, és még a spanyol Vogue is előkerült. Még elmentek picit tapasozni, nagyon aranyos volt tőlük, hogy engem is hívtak, de nem akartam zavarni az ő kis társaságukat (tudom, ha zavartam volna, nem is hívtak volna), de hadd élvezze Dóri az ő társaságukat, leszünk mi még bőven együtt eleget. Így hát megnéztem a fiúkat a konyhában, majd alvás.